Miért a Carl Rogers által megfogalmazott humanisztikus szemléletmódot választottuk szemléleti alapként? Idézzük itt a Rogers Személyközpontú Iskola Pedagógiai Programjában megfogalmazottakat, melybõl kinõttünk, és melyet teljes mértékben osztunk.

„Rogers szerint emberek kicsiny csoportjai tehetik a legtöbbet azért, hogy békésebben, egymást jobban megértve éljünk együtt. Amikor megtanulunk a másik emberre odafigyelni, akkor jobban megértjük annak szándékait és igényeit, ezáltal tekintettel tudunk rá lenni, amikor saját elképzeléseinket érvényesítjük. A megvalósuláshoz legfontosabb a szorongásmentes, bizalomtéli és biztonságot nyújtó légkör, amelyben az ismeretszerzés és az együttlét nem kényszer, hanem örömforrás.

A személyközpontú megközelítés kimunkálása, megfogalmazása Carl Rogerstõl származik. Rogers 1902-ben Wisconsinban született és 1987 kora tavaszán halt meg. Hatgyerekes családban nõtt fel: szülei erõsen vallásos, puritán emberekként vallási pályán indították el. 20 évesen egy féléves hivatalos kínai tartózkodás hozta létre benne azt a változást, amelynek hatására otthagyta a teológiát, pszichológiát tanult, ezen a pályán is helyezkedett el. Bár sosem tagadta meg a szülõktõl kapott indítást, de azon sokat szélesített, tágabb érvényûvé téve a vallási gyökerû humanista gondolatokat. Egész világképébõl következett, hogy nagyon hitt a különbözõ kultúrájú emberek közeledésének pozitív hatásában, így erõsen szorgalmazta a nyugati-keleti emberközeli kapcsolatokat.

A személyközpontú megközelítés a kliens-centrikus terápiából nõtt ki és ilyen formában már nem csupán módszert, elméleti rendszert jelöl, hanem stílust, szemléletet, megközelítésmódot is. Alapvetõ tézisei: empátia, feltételekhez nem kötött pozitív odafordulás minden ember felé, a hitelesség és nyílt kommunikáció, valamint a másik emberbe vetett bizalom.

Elfogadja a partner autonómiáját, gondolat- és érzésvilágát, hiszi, hogy a másik tudja, miért csatlakozik vagy nem csatlakozik valamihez. Megpróbálja mélyen megérteni, átérezni az indítékait. Bízik az erõben, amellyel minden ember képes kiválasztani a maga számára a fontos és nem fontos dolgokat, amellyel megoldja a problémákat, kialakítja helyét a világban.

Hogyan jelenhet meg mindez az intézményes nevelésben és az oktatásban? Elõször és legfontosabbként a nevelõ személyiségérõl kell beszélnünk. Mit mond Rogers a tanár személyiségérõl?

A legfontosabb, hogy a tanár ne merev maszkként hordozza tanárságát, amelynek „felvételekor” személyiségének egy részét otthon hagyja. „Lehetünk emberi lények az osztályban?” – teszi fel Rogers a kérdést „A tanulás szabadsága a 80-as években” címû könyvében. Lehetünk, és azoknak kell lennünk, ha át akarjuk törni a megszokott határokat tanár és gyerek, gyerek és tananyag között. Saját magamnak, valódinak lenni – mondja más szavakkal. Valódivá válni – mindez folyamat, és nem „statikus teljesítmény”. Rogers szerint az iskolai helyzetnek is az a lényege, ami minden más társas helyzetnek: az interperszonális kapcsolat.

Nem a tanulásra-tanításra, hanem a tanulás facilitálására kell helyeznünk a hangsúlyt: facilitáló, azaz serkentõ légkört teremt a facilitáló szerepkörû tanár. Arra keresünk választ, hogy „hogyan, mikor, miért tanul egy diák, és hogyan látszik, érzõdik a tanulás belülrõl”. A facilitáló minõségek közül Rogers a korábban elmondott alapgondolatai közül a hitelességet emeli ki, mint a legfontosabbat. Csak akkor várhatjuk el a gyerekektõl, hogy kifejezzék érzéseiket, gondolataikat, hogy alkotó módon vegyenek részt a folyamatban, ha a tanár is így viselkedik.

Mi következik mindebbõl az oktatás anyagára vonatkozóan? Mit tanítsunk? Rogers ebbe nem szól bele, de egy lényeges és átfogó gondolatot kapunk tõle: minden és mindenki lehet a tanulás forrása! Rogers szerint a tanár sem a mindent tudó, tudást osztogató személy, õ is egy az értékes, elérhetõ források közül, de sok más forrás is rendelkezésre áll: a gyerekek, a könyvek, más felnõttek, pl. a szülõk!

Végül áttekintõ összefoglalásként így fogalmazza meg az iskolai helyzetet:

„A személyközpontú megközelítés jelenlegi nevelési kultúránkban csak akkor létezhet, ha megvan egy bizonyos elõfeltétel. Ha ez az elõfeltétel megvan, akkor a többi felsorolt jellegzetességet tapasztaljuk bármelyik nevelési szinten, az óvodától a középiskolán át. Az elõfeltétel: egy vezetõ vagy olyan személy, akit tekintélynek fogadnak el az adott helyzetben, aki elég biztos magában és a többiekkel való kapcsolatában, megvan benne az alapvetõ bizalom, hogy a többiek képesek a saját fejükkel gondolkodni, maguktól tanulni. Ha ez a feltétel megvan, akkor a következõ szempontok megvalósulhatnak, a teljesülés irányába tartanak.”